Amikor a coach elbizonytalanodik…

2018.11.19

Köszönet a képért: Pixabay
Köszönet a képért: Pixabay

Egy meseterápiás önismereti csoportba járok, ahol minden alkalommal egy-egy mesét dolgozunk fel. A tegnapi mesével kapcsolatban az volt a kérdés, hogy fogalmazzam meg magamnak, mi az, amivel kapcsolatban kérdések vannak bennem. Mit mondanak a "mocsárlakók", mit mondanak a "faluban élők" és mit mond nekem a Hold.

A "mocsárlakók" azok a belső hangok, félelmeink, bizonytalanságunk, amik akadályoznak és lehúznak; a mesében még a Holdat is le tudták húzni a mocsárba. A "falubeliek" a mindennapjaink, napi rutinjaink, józan ítélőképességünk, akik összefogással ki tudták szabadítani a Holdat a mocsárlakók fogságából. A Hold pedig az utat mutató Holdanya, aki világít és lehetőséget teremt arra, hogy megtaláljuk az utat.

Életem egy területén én is útkeresésben vagyok, és a mocsárlakók nagyon dolgoznak a fejemben (ez nem nekem való, én így nem tudom megcsinálni, mások ügyesebbek ebben, egyedül nem megy ...)

És nem hallom a "falubelieket" és a Holdat, vajon mit mondanak ők nekem?

Ha hallanám, tudnám mit tegyek...

Majd feltette nekem Kata a kérdést: Képzeljem el, hogy kiállok a Telehold alá, ami rám világít. Milyen érzés ez?

Olyan, mint állni a színpadon a rivaldafényben. Nagy fényesség, engem látnak mások, látom az utam egy részét... és a fény mögött ott a sötétség...

Köszönet a képért: Ötvös Szabolcs
Köszönet a képért: Ötvös Szabolcs

Fény és sötétség csak együtt létezik. Ha látni szeretném az utat, ki szeretnék lépni a fényre, vállalnom kell a sötétség kockázatát - félelmeimet, bizonytalanságaimat, sebezhetőségemet, azt, hogy nem vagyok tökéletes.